Írások   

                                                   KICSIT FÁJ

"Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
saját fájdalmad s örömed" –
Sándor rég megmondta: lant helyett
emelgess korsó söröket.
S az egyén a nemzetbe omlott,
diszkrét csendben, át álmokon;
búját-baját is felváltotta
ország- és világfájdalom.

Rá száz évre
Attila kimondta végre,
mikor nagyon fájt, hogy nagyon fáj.

Őszinte volt,
ordított és toporzékolt,
vagy csak motyogta, hogy nagyon fáj.

Esünk széjjel.
Egyre bomlunk, nappal-éjjel.
Világunk szétfolyó, amorf táj.

Ha férfi vagy,
ne légy férfi, hanem csihadj –
ki ne lógjon a tény: nagyon fáj.

De manapság,
hogy az érzések halandzsák,
s tilos, hogy beléjük birizgálj;

félrecsúszott
nyakkendővel meg nem úszod –
az még belefér, hogy kicsit fáj?

El nem csattant,
el nem ölelt s elmondatlan
csodák szemétdombján kapirgálj –

s ha meggyötör,
szemed helyén ha két gödör
tiltja a kincset, súgd: kicsit fáj.

Ripityára
összetörve bizonyára
a baj is eloszlik, ne sírj már –

de a részek,
a sok kis fájdalomfészek,
hadd cincogják külön: kicsit fáj.

Mert az életvég csupa szürke ház,
s a részegekre senki sem vigyáz –
józanodunk csendesen,

két jó-gyerek, rendesen;
az alkóvban odaát
mélyen alszik a remény,
s ezt a közeli csodát elherdáljuk, 

         Te meg én.